Szimuláció M
Nem, már nem emlékszem a részletekre, csak néhány szilánkra,
hogy ott lapul továbbra is a megbántottságom iránta,
ahogy elsőre még közönyt hazudva állok, ahogy ott
„nem mutatom”, „tartom magam”, de váratlan ellágyulok,
és az apátiám elárul, bókolásba átcsap, át,
úgy hízelegve, mintha én kérném az ő bocsánatát,
hisz ebből, ebből itt, hogy „ő meg én”, hiányzik egy bocsánat,
és teljesítem, és a kérés már engem hagy el, a számat,
na, szóval álltam ott, már múlt időben, ő meg itt, előttem,
miközben unt és fesztelen mosolyt színlelve viccelődtem,
évődtem?, azt hiszem, kioktattam valami ebben-abban,
de nem beszéltem, épp ezért?, a kelleténél hangosabban,
így és így nézett, ezt meg ezt mondta, mikor kéz, száj, pohár bor,
ahogy beszélt, levágtam elöl egy keveset a hajából,
meghökkent, persze, de nyomban „lerázta”, vagy hogyan nevezzem,
tűnődve csak babráltam a hajat, forgattam a kezemben,
markom sötétjébe szorították az ujjaim, vakon
végighúztam begyeimet a tüskebarna szálakon,
majd hirtelen a tincset megpödörtem, hengerré sodortam,
tekertem és tekertem, ezt, a szálait feszítve sorban,
és míg csevegtünk, és az arcát néztem, ő meg az enyémet,
a hajféreg lent megfeszült, és tömörebb lett és keményebb,
kínjában összegörbült élve, mintha épp kövülne meg,
aztán a henger áttetsző lett és sima, mint az üveg.
„Nézd, át tudsz rajta látni”, és a fénybe fölmutattam,
a cső két vége összenőtt, és rángott egyre, mozdulatlan,
ezért, csurig az ujjamat az olló két szemébe öltve,
elnyestem, és a műanyagból sárga lé spriccelt a földre,
a folyadék kicsordult, már csak egy kevés maradt a héjban,
a gumicsonk meg elkonyult, hevert petyhüdten és aléltan.
Többé nem láttalak, de a nézésed néha fölidéztem,
azt sugallta, „tudom: tudod: tudom, ezt tartsad észben”,
pedig dehogy tudtad, csupán fölizgatott ez, az előleg,
és én csak ezt az űrt hittem az eleve adott erődnek.
Szürke hab
Mint a gyereksírás vagy a rák,
azt hinnéd, vége, mikor
hajnalodik újra, légcserélő
huhog, üres energia
sugall, hogy a hős-
tenor sikeresen szuicidált,
mindez pangó víz
alá nyom, és reggel
a szürke hab a szádig ér.
Tanulmányrészlet
Ha valóban magyar könyvet,
akkor, úgymond, mint egy résen
keresztül, ami történik és történt:
mi a legkínzóbb? Mi esik meg
mindig? Ez villámcsapás-
ként köszönt be, mármint
egy fellazult állapotból, hegyomlás,
átmenet nélkül, a korszakok
berendezkednek mozdulatlanra,
szakadnak, traumák.
Ki számára nyílik itt esély,
kellően gyors ahhoz,
hogy ábrázolható legyen
helyettesíteni? Mivelhogy
egészségesen lassú folyamata
egy pontba csődül össze.
(Megjelent az Alföld 2021/6-os számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Nagy Hajnal Csilla munkája.)
Hozzászólások